Fóris Norbert és Kiss Balázs példaképe lehet mindannyiunknak, akik azt gondoljuk, ilyen-olyan gyengeségeink, hiányosságaink megakadályoznak minket abban, hogy elinduljunk a Caminón. Balázs látássérült, csak kb. 10%-ot lát a világból, Norbi pedig semmit, ő teljesen vak. Mégis vállalták az utat annak minden nehézségével és megpróbáltatásával együtt. Ők a zarándokélményen túl gazdagabbak lettek egy szerető közösséggel, és a zarándokközösség is gazdagabb lett általuk. Az egymásra való odafigyelés egy mélyebb aspektusát tapasztalhattuk meg és élhettük át együtt. Köszönet a két fiúnak, hogy velünk tartottak és köszönet a zarándoktársaknak, hogy segítették őket az úton!
Balázs és Norbi így mesél a zarándoklatról:

Kiss Balázs:
Sok-sok embertől megkaptam, megkaptuk Norbival út közben, hogy milyen feltöltődés volt velem, velünk beszélgetni. Nos, én is ugyanezt kaptam útitársaimtól. Azt mondtam nekik, hogy a szürke hétköznapokban is ez volna a normális: hogy töltekezzünk a másikból, és ne az ellenséget lássuk benne.
Fizikai feltöltődésben is részem volt. Volt, akitől naptejet, vagy egy korty vizet kaptam, vagy krémet a lábamra. Ha bármiben hiányt szenvedtem, mindig segített valaki.
A fáradtságot és a fájdalmakat mindig egy jóízű beszélgetéssel űztem el, ez mindig átsegített a nehézségeken.
Számomra a legjobban eső érzés az volt, hogy ha leültem a pihenni az árokpartra, a 70 zarándoktársból 69 biztos, hogy megkérdezte, hogy jól vagyok-e, szükségem van-e valamire. Az első nap volt a legnehezebb. Egész nap bujkált bennem az aggodalom, hogy végig bírom-e csinálni ezt az utat. Az számomra nem volt kérdés, hogy Norbi meg fogja tudni csinálni. Ő volt számomra a példakép. Azt gondoltam, ha ő megcsinálja, akkor én is. Ez adott erőt az úton.

Fóris Norbert:
A tavalyi évben teljesítettem az el Caminót, a Francia-utat, Pamplonától Santiagóig zarándokoltam segítőmmel, Gézával. Annyira megtetszett a zarándoklás nyújtotta élmény, hogy úgy döntöttem, a magyarországi Szent Jakab zarándokutat, a magyar el Caminót is szeretném végigjárni. Erre a nyári, csoportos zarándoklaton nyílt lehetőségem. Nagyon sok kedves embert ismertem meg és barátságok is köttettek. Mindig volt, aki segített nekem az úton, ami nagyon jólesett nekem. A helyiek vendégszeretete is lenyűgöző volt.
Számomra az út legmeghatóbb, és meghatározó élménye a vendégszeretethez kapcsolódik. Zarándoklatunk hatodik napján Ászárról mentünk Pannonhalmára. Pannonhalma előtt megálltunk egy székely bácsi háza előtt, aki már ismerte a zarándokok egy részét a korábbi évekből. Kísérőm remélte, hogy a házigazda aznap is otthon lesz. És Feri bácsi otthon volt. Szeretettel invitált be magához. Megkínált minket vízzel és mindenféle jóval. Ez szerintem mindannyiunknak nagyon jólesett. Picit beszélgettünk vele, majd indulni terveztünk. És eszembe jutott, hogy milyen jó lenne neki adni valamit. Valami olyat, ami szívből jön. Készült egy közös kép a csoportról, majd félve, de halkan megkérdeztem Feri bácsit: Lenne-e kedve elénekelni velem a székely himnuszt? És ő a lehető legnagyobb örömmel igent mondott. Nagyon jó érzés volt.
A segítőm, mára már azt mondhatom, hogy barátom, Frici elmondása szerint Feri bácsi nagyon meghatódott. De én is. Elköszöntünk egymástól, és még jó ideig a történtek hatása alatt voltam. Azt a napot ez tette széppé. Friciről már fentebb írtam. Ő egy nagyon meghatározó ember lett számomra. Úgy volt, hogy 1 napig fog nekem segíteni az úton, de az élet úgy hozta, hogy az egész utat együtt tettük meg, ezáltal szert tettem egy remek emberre, egy szuper barátra.
Ha lehetne, jövőre ismét elmennék a Szent Jakab-útra.