Camino Húngaro (Budapest-Tata-Pannonhalma-Lébény-Pozsony-Wolfsthal)

Nem kapni megyek, hanem adni – Sallai Zsuzsi

Itthon, ketten

2020. augusztus 9.

"Menj az úton menj tovább,
Ne nézz, ne nézz vissza már" P.Mobil

Szerintem rengeteg történet olvasható AZ ÚTRÓL. mindegyik mögött van sztori bőven, az ember lánya-fia nem indul el csak úgy gyalogolni néhány száz kilométert  kedvtelésből. Általában válaszokat keresünk, vagy esetleg önmagunkat, megvilágosodást, vagy sorsfordító pillanatokat. mindenkinek más az indíttatás. de egy mégis azonos ….VALAMIÉRT megyünk, KAPNI valamit....Mi pedig adni akartunk, magunkból valamit.

A Mi sztorink is egy lesz, a sok közül.....ami nekünk nem most kezdődött. 2005 óta készülünk megjárni a Caminot, azaz a Szent Jakab utat. Spanyolországban. Rengeteget terveztük. Vártuk, hogy erősebb legyek. Hogy gyógyuljon a szívem. Hogy ne legyen több újraélesztés . És legyen rá „keret”. De minden évben tolódott az ÚT. Szinte minden évben jött egy akadály, ami felül írta a nagy tervet. És mi minden évben megadtuk neki magunkat. Szépen lassan mentek el így az évek. emlékszem, 2013-ban már a repjegyet  akartuk megvenni Párizsba, amikor minden számlánkat inkasszózták (ez egy hosszú sztori, ami a következő könyvem története)….2018 év végén volt először, hogy tudtam, a következő évben biztosan nem megyünk, hiszen rákkal műtöttek február végén, és volt elég dolog még a 2019-es évünkben. A könyvem megjelenése, és a legnagyobb gyermekem esküvője. És a versenyek….a műtétem után elmentünk 4 napra a barátainkkal, és egy templomban imádkoztam. Imádkoztam, hogy minden jó legyen. Legyek egészséges, lássam a gyermekeim esküvőjét, és sok minden másért. És megfogadtam, hogy 2020-ban végig járom az utat, HÁLÁBÓL, hogy a 9 újraélesztésből és rákból még itt lehetek….És megfogadtam, hogy nem kapni megyek, hanem adni…a sok-sok ajándékért, amit eddig kaphattam. Kitűztük a dátumot, 2020.07.14. megbeszéltük a csapattal, hogy a versenyeink között lesz 5-6 hetünk, …nem adtam le semmilyen versenyre nevezést , hogy ne terheljem le magam túlságosan. Terveztünk, figyeltem a repülőjegyeket, majd 2020.március 13.-án minden megváltozott. Lett karantén, és lett egy új helyzet, törölt versenyek, törölt utak, törölt álmok….lét bizonytalanság, és kilátástalanság, De Mi nem engedtük el….csak alkalmazkodtunk a lehetőségekhez. Spanyolországot nem mertük bevállalni, miattam, mert ugye, halmozottan veszélyeztetett kategória, bla,bla, bal….módosúlt a dátum, módosult a táv, de nem módosult a MIÉRT! Eldöntöttük, hogy a Magyarországi 2 utat egyben megcsináljuk. Budapesttől Lébényig, majd Lébényből Tihanyig visszafelé. A Szent Jakab zarándokút oldalon mindent megtaláltunk, a térképeket, az útvonalakat. Napokig egyeztettem a zarándok szállásokat, amiket jellemzően 2-3000 ft-ért foglaltam le.  Kihívás volt a műtött mellem miatt hátizsákot választani, de találtunk a Decathlonban egy 40 literes a gyerek osztályon J 07.22-én összepakoltunk….na jó! Atti 23-án reggel, mert Ő mindig így csinálja. És megfogadtam, hogy csakis futócipőben megyek, mert az a kényelmes. 2020.07.23.-án indultunk. 9 órakor, a nullás km kőtől, ahova a gyermekeink vittek ki Minket.

Az utolsó pillanatban változtattam a cipőn, ami nagyon rossz döntés volt. Az első órában már bőrig áztunk és onnantól 3 napon keresztül minden nap….Atti a 17.-ik percben már evett….így indultunk, keresztül a budai forgalomban, 7 kg-os hátizsákkal, mosolyogva, keresve a kagylós jeleket. Viszonylag könnyen megtaláltuk és  hamar elment az első nap, bár egyszer eltévedtünk, egyszer meg benéztünk egy jelet, de összességében plusz 7 km-el többet menve megérkeztünk az első szállásra,Zsámbékra,  ahol találkoztunk egy barátnő párossal és egy spanyol sráccal, Ők is zarándokok voltak, de Ők csak az egyik utat teljesítették.  Innentől kezdve minden napra jutottak plusz km-ek. Vagy azért mert elnéztünk egy jelet, vagy mert  tettünk plusz köröket  is, nem tudom, de jellemzően 5-6 km minden napra jutott a kiírt etapokhoz pluszban. A második napon lett már hólyag a talpunkon, illetve már az első este befűztem a cérnát. Egy terepfutó cipőben kezdtem, amiben nem futok sosem ultra távot, ezért is tudatosult bennem, hogy rossz döntés volt.  Este megbeszéltük, hogy adok neki még egy napot és meglátjuk.  Másnap cérnával a talpamban indultam útnak. Mondtam Attinak, hogy kb.3-4 nap és hozzászokunk , mint a mindennapos futáshoz. Ő mostanság nem sokat edzett  így izgult is , hogy fogja bírni a lába.  Nekem meg az indulás előtt egy nappal beállt a hátam egy kicsit, így ezen volt izgulás, de egész jól ment. Reggel mindig egy kávézót kerestünk, így Zsámbékon pl.reggel a kávézóban ami pékség is volt, csak annyit hallok : „Hoppá!” egy ultrafutó barátunk , sporttársunk köszönt ránk, Kozma Roland, akivel együtt kávéztunk, kicsit beszélgettünk is, és  aztán útnak indultunk. A második napon már nagyon fájt a talpam, volt olyan szakasz, ahol kb.5 km-t mezítláb mentem, mert elviselhetetlen volt. Közben a cipekedéstől a bokaszalagok úgy érzékelték, mintha túlsúlyos lennék, így visszajeleztek, hogy minek terhelem őket így! De mi mentünk, lépésről lépésre.

 

Általában 6-8 órát voltunk talpon, de volt amikor 12-t amikor dupla távot mentünk, ez csak kétszer fordult elő, de elég is volt. Harmadik nap estére Tatára hoztak a gyerekeim váltó cipőt. A mindennapi ázás és a hólyagok fájdalma a nem jó cipőben már elviselhetetlen volt, így kénytelenek voltunk ezt kérni. De így, hogy odajöttek a szállásra, gyorsan kivettünk a cuccainkból néhányat, amire úgy láttuk nincs szükség, és hazavitettük velük. Mivel minden napra ki volt számolva, mennyit költhetünk élelemre- 6000 ft/nap kettőnknek! – így már Tatára érve mínuszban voltunk,  ( mert még az első napon elcsábultunk egy Cukorborsó nevű étteremben a hideg málnakrémlevesre, majd a második napon Tarjánban egy másik étteremben valami finomságra….). A gyermekeim meghívtak minket hekkezni a tóhoz, egy kifőzdébe, így spóroltunk, nem kellett vacsorára költenünk. És mikor telefonáltam nekik, hogy hozzák el az egyik csodakrémemet, amit a dolgozó szobámban tartok, és csak ultrafutásokra használom, éppen indultak volna, de még visszamentek érte. Na, ezzel a krémmel este bekentem a lábam, és reggel is, hogy enyhítse a fájdalmamat a talpaimban. Reggel mikor bekentem, és vissza akartam tenni a dobozába, akkor nézem, hogy van benne valami papír, amitől nem megy bele. Benyúlok, kiveszem és mi volt benne? 8000 ft! amit 1 évvel ezelőtt raktam bele a Korinthoszi verseny után, amikor a masszázsért fizettem egy tizessel és ez volt a visszajáró! ott lapult egy éve! mert nekünk mostanra kellett. Fú de boldogok voltunk! volt Több mint tízezer tartalékunk, mert potya vacsink volt és spóroltunk is, meg a meglepi pénz is…..és még végre a jó kis Hokámat is megkaptam a lábamra, mai ugyan már egy elfutott cipő, de legalább kényelmes! Hát így indultunk útnak a negyedik nap reggelén. Volt, hogy beszélgettünk, volt , hogy csendben mentünk egymástól kicsit távolabb, hagyva a gondolatainkat cikázni, vagy csak simán belemerülni a csendbe.

Meg is  beszéltük, hogy soha, de soha a 32 évünk alatt nem voltunk 13 napot egyben ,együtt, így, ilyen mélységben, teljesen 0-24-ben ketten, úgy, hogy senki nem zavart, semmi mással nem kellett foglalkoznunk , csak egymással és magunkkal. Ha fájt valami, hisztiztünk, ha a nap végére elfáradtunk, akkor piszkáltuk egymást. Ha térképet kellett nézni, Atti mindig rám szólt, „Ne toporogj már” én meg toporogtam, mert ha egy helyben álltam, fájt a talpam, illetve a bokaszalagjaim. Ha szomjasak voltunk, a másiknak kellett kivenni a hátizsákból az innivalót, mert magunk nem bírtuk. Sőt, bármi kellett, a másik vette ki. Gyönyörű helyeken jártunk. A vértest, a Bakonyt és a kisalföldet átszeltük. A zarándok társak lemorzsolódtak, sajnos. Bár napközben nem együtt mentünk, de esténként a szálláshelyeken tudtunk róla, hogy ők is megérkeztek. De a negyedik napra feladták. Ez pont Kisbéren volt. Valamiért azt éreztem, hogy itt is találkozni fogok egy ismerőssel, méghozzá  egy egyesületi tagunkkal, aki nagyon kedves nekem. És láss csodát , úgy is lett. Elindultunk a szokásos esti kajabeszerző utunkra, amik újabb plusz km-eket jelentettek a napunkban, volt , hogy akár 3-4 km is becsúszott a napi távra és a plusz km-re, csak , hogy ehessünk. Mert előbb mindig a szállást kerestük meg, majd fürdés, és utána indult a kajakeresés. Szóval, bandukolunk egy kifőzde felé, ami 1600 méterre volt a szállástól, mikor is bal oldalon az út mellett egyszer csak egy PFB pólós futó embert látok. „Krisztián!” kiabálom neki, de Ő csak visszalegyint és fut tovább, én újra kiabálom: „Krisztián!”- majd megáll és nem hisz a szemének. Pihenőnapja volt, nem is kellett volna futnia, de a fia, aki súlyt emel, valami nagyon alkotott és Ő megünnepelte egy rövid futással! Hát volt meglepetés. Főleg, hogy mindhárman PFB pólóban voltunk. Felszaladt, lehozta a feleségét, és mondta neki, „olyat mutatok, hogy el sem hiszed”- és Mi ott álltunk Kisbéren, együtt PFB-sek, és együtt mentünk vacsizni. Hát, egész nap ezen kattogtam, hogy éreztem, hogy találkozni fogunk :)  Igazából, szinte minden napra voltak apró csodák.  Minden nap hosszabb lett ugyan a táv, de Mi egyre mélyebbre kerültünk egymáshoz és magunkhoz.

 

Nem tudtam, hogy ennyi megpróbáltatás után, amit mi már együtt átéltünk, a sok-sok halál közeli élményeim, és minden más ami kihívás volt és van, még ennél is mélyebbre enged minket egy ilyen út! Ne gondolj mélyen szántó dolgokra, nem váltottuk meg a világot, és nem fejtettük meg az élet értelmét, de ebben a 13 napban valamivel közelebb kerültünk egymáshoz, anélkül, hogy ezzel a céllal indultunk volna  Bakonybélen Máté atya mondta is, hogy mikor minket először meglátott, azonnal lejött neki, hogy Mi annyira egyben vagyunk, egységben. Na hát Máté atyával lett egy sztorink :) Mikor először Pannonhalmára értünk, ( mert oda visszamentünk még egyszer a visszafelé utunkon is), szóval felhívtam a megadott telefonszámot. Hozzá teszem, minden szállást ugye előre leszerveztem, és a telefonom naptárjába írtam be minden napnak a távját, szállását és a tel.számot, amit hívnom kellett mielőtt megérkeztünk, hogy kinyissák nekünk. Szóval, megérkeztünk Pannonhalmára, itt is egy plébánián szálltunk meg, mint majdnem mindenhol, szóval hívom a számot. Máté atya felveszi. Mondom, hogy megérkeztünk és leülünk a templom elé, megvárjuk, mert nem találjuk a plébániát. Ő mondta, hogy lejön a templomhoz és felkísér minket, pihenjünk addig. Lepakoltunk, vártunk, Kicsit később csörög a telefonom, Máté atya kérdezi, merre vagyunk. Mondom, itt a templom előtt. Hát ő is ott van, de nem lát minket. Mondom, pedig itt ülünk a padon, látom az apátságot is a templom mellett. Visszakérdez, hogy hol vagyunk pontosan. Hát Pannonhalmán, mondom. Hát Ő meg Bakonybélen….nevetve. mondja. Hát, mondom, akkor itt valami nagyon nem stimmel…..de Ő csak nevetett, és mondta, hogy csodálkozott is, hogy hamarabb értünk volna Bakonybélre, de addigra tisztázta egy összefirkált lapon, hogy összekevertem a telefonszámokat. Megbeszéltük, hogy Ő nagyon kíváncsi már ránk ezek után. Mondtam neki, hogy nem fog csalódni. Hát így lett ez a sztorink, meg az én szokásos bénázásom is. Atti a térképeken tudott mindig kavarni, vagy néha elnézni valamit, én meg az adminisztrációban voltam kicsit összekevert. De ezeken vagy nevettünk, vagy ha nagyon fáradtak voltunk, akkor kicsit összekaptunk, majd ettünk valamit és megnyugodtunk. Telefon és internet nélkül voltunk, és amikor kellett a térkép és bekapcsoltuk, legtöbbször éppen nem volt térerő. A Bakonyban úgy eltévedtünk, hogy volt amikor azt sem tudtuk, hogy bejutunk-e sötétedésig. Ez már a visszafelé úton volt, ahol a jelek mindig a fa hátulján voltak és ki kellett találnunk, merről jöhetett az irány. Amikor ilyen helyzet volt, akkor csak leültünk, és csendben ettünk pár falatot, hogy erőre kapjunk, és egyikünk sem merte mondani, hogy azt sem tudjuk, merre van az irány és hogy pontosan hol vagyunk. És a vadon élő állatok fel sem fogták, hogy ott vagyunk, annyira nem jártak ott emberek…csak néztek minket és nem értették, mit keresünk ott, az Ő területükön. Kinga, aki feladta az utat, mondta, hogy majd Lébényben lesz biztos katarzis, mert az olyan megérkezős hely!

Hát nem volt. Nem azért mert nem az, hanem mert  nekünk egy állomás volt, az utunk felénél, és Tihany volt a megérkezésünk  pontja.  Így Lébényben megkaptuk az igazolást, hogy teljesítettük az utat,megnéztük a Szent Jakab templomot, elidőztünk egy kicsit, de mondtuk, hogy mi még csak a felénél járunk az utunknak és onnan még aznap vissza is indultunk Győrbe, így az a nap 2 szakasz volt, a tűző napon 34 fokban. Ja , mert a negyedik naptól bejött a kánikula, eső már nem esett, tűzött a nap és mi néhol egy bokornyi árnyékért is képesek voltunk áttérni az úton, hogy enyhítsen. Ha nem volt elég vizünk, kértünk egy udvarból, ha sikerült településre érnünk. Ha erdős volt a szakasz akkor biztosan emelkedett, ha pedig sima volt, akkor tuti nem volt árnyék. Frissen szántott részen, tarlón is mentünk. És a talpunk legalább már nem fájt. A zsákunk egyre nehezebb lett a napok haladtával és estére már alig vártuk, hogy levegyük.

 

Sajnos a zarándok utunk második napján meghalt a keresztapám. Minden nap sikerült valamilyen templomban, vagy az udvarán imádkozom érte és magunkért.  De ez a halál azért végig kísérte az utunkat…..és tudtuk, ha hazaérünk , már a temetésre kell mennünk. Szerencsére minden templomba be mehettünk, a fizetősekbe is ingyen, mert zarándokok voltunk .  Általában a napi etap felénél megpihentünk egy településen egy fél órára, akkor levettük a zsákot és én a cipőt is, ittunk valami hideget, ettünk egy-két falatot és folytattuk a napi utunkat. Jó volt nem gondolkozni semmin. Csak a napi távon. És hogy eljussunk a szállásunkra. Hogy 6 vagy 8 órát megyünk, és hogy 5 km/órával tudunk haladni, mert az már jónak számított a zsákkal, vagy csak 4 km-el….nem zavart meg senki és semmi. Alig találkoztunk emberekkel, sőt, a táv alatt szinte senkivel, csak a településeken ha áthaladtunk. Ha egy-egy futó zápor elkapott minket és villámok kísérték, akkor leültünk egy fa alá, és vártuk amíg elcsendesedik. Beosztottuk a napi 6000 ft-ot. amire kellett, elég volt. A szállásokon kaptunk kávét, teát, volt ahol mosni tudtunk és szárító gép is volt. Volt ahol nem volt semmi, de a fáradtság miatt inkább aludtunk, és nem számított, hogy mit eszünk. Reggel csak egy kis gyümölcs volt nekem , Atti evett valami péksütiket, vagy szendvicset, ahol kaptunk. Napközben csak valami bár szelet, amiket még a futásokból raktam össze. És a víz, Attinak sör is, vagy fröccs volt a kulacsában. És este volt egy leves, vagy valami egyéb kaja. Nem volt fontos, nem ez az életünk fókusza….sosem volt a kaja első számú szempont nekünk.  Tatán például, mikor tudatosult, hogy pluszban vagyunk, reggel fagyit vettünk, úgy indultunk. Most már több mint 5 éve eszek glutén- és laktóz-mentesen  mivel érzékenységem lett  a sok gyógyszerektől, de itt az a minimális , ami bejutott ha más nem volt, nem okozott nagy gondot….azt is lerendeztem az erdőben, gyakorlott vagyok én, ennyi futásban eltöltött hasmars után. Csak a zsák húzott vissza, ha guggolnom  kellett, az volt a kihívás ám! És végre kisírtam magam…őszinte leszek:  elfáradtam! Nem, nem a futásban…úgy az elmúlt közel 52 évben…abban, hogy erős legyek…..hogy mindig pozítív legyek, hogy másokat inspiráljak, adjam az erőt…..sírtam, mert még nem is sírtam az utóbbi másfél évben maga miatt.

Még nem sírtam, hogy miért kaptam a 27 év szívbetegség és a  9 újraélesztés  után még egy rákot is…miért pont én….és sírtam, mert olyan igazságtalannak éreztem, vagyis érezhettem végre….sírtam, mert senki nem mondta, hogy ne sírj, erős vagy, ezt is legyőzöd….és sírtam, mert rohadtul nem tudom évek óta, mi lesz velünk…..(ez a következő könyvem sztorija)...sírtam, mert én is akarok néha sírni, elfáradni, megállni, és belegondolni, hogy mi mindenen vagyunk túl, és nem is tudjuk, hogy hol a vége…..hogy hamarosan nagyik leszünk és jön egy új fejezet az életünkben, és vajon megadatik, hogy ezt is végig élhetjük? Nem tudom,  de az biztos, amióta a teljes felelősséget a kezembe vettem az egészségemmel kapcsolatban, azóta nem sírtam magamért…..és ez most rohadtul kellett. Imike mondta még az indulásunk előtt, hogy olyan fáradt a hangom. Mondtam: hát milyen legyen? ha egyszer elfáradtam. és ez a mostani vírus miatti helyzet még tetézte is. Belefáradtam a harcba, a küzdésbe, a mindennapok kihívásába, 12 éve vagyunk benne mélyen, de nagyon mélyen! Milyen érdekes ez az út…..amin közel 10 éve elindultunk….először bringáztunk, amiben megélhettük a szabadságot és a sebességet, majd lassabbra váltottunk, futni kezdtünk, és megnyílt a világ egy más szemszögből előttünk, és most még lassabbra váltottunk, gyalogolunk…..ez egy megint más világ. Nem túrára vágyom, hanem utakra, zarándok utakra…a megszentelt utak bensőségére, mélységes energiájára, amiből kaphatunk is és hozzá is tehetünk..és hálás vagyok , hogy ezt a 13 napot megkaphattuk, együtt átélhettük és együtt hozzá tehettünk. Imádkoztam mindenhol magunkért is. Hogy milyen mélységeket éltünk meg és mikről beszélgettünk menet közben, azok a második könyvemben lesznek megírva, és az elmúlt 15 évünk, ami tele volt küzdelemmel, nem csak az egészség terén…..de így is hosszúra sikeredett ez a blog. Receptre írnám fel mindenkinek ezt a 13 napot. Pároknak főleg! És a katarzis Tihanyban volt Kinga! :) Oda érkeztünk meg, boldogan, fáradtan, tele élményekkel, amiből ez csak egy kis szösszenet volt. De, remélem, adott valamit!

(A szöveg és a fotó forrása: https://visszadobtak.blogspot.com)


Warning: Unknown: write failed: Disk quota exceeded (122) in Unknown on line 0

Warning: Unknown: Failed to write session data (files). Please verify that the current setting of session.save_path is correct (/opt/alt/php56/var/lib/php/session) in Unknown on line 0