Áprilisban jártuk meg a Budapest-Lébény utat. Csodálatos volt! Oldalakat lehetne írni az útról! Most is, ahogy gépelem a szöveget, úgy jönnek elő a csodás és megható emlékek, képek. Ezt talán nem is lehet elmesélni, leírni, ezt csak megtapasztalni és átélni lehet. Nagyon jól jelzett utak és nyomon követhető jelek voltak. Sok információt, véleményt olvastam a Camino Hungaróról, kaptam sok jó tanácsot és ötletet, ezeket aztán elraktároztam. És megtiszteltetés számomra, hogy a repcés képem A Facebook-oldalon a hét fotója, majd a borítókép lett. Köszönöm szépen!

Sokat foglalkoztatott a gondolat, hogy végigjárom a Budapestről induló magyar el Camino utat is, de ezúttal nem egyedül szerettem volna menni, hanem útitárssal. Első körben rokoni, baráti, ismerősi körben tettem fel a kérdést, hogy „na, ki tart velem?” Senki nem vállalkozott rá, sőt! Volt, aki őrültségnek tartotta ezt a többnapos gyaloglást. Egyedül is útnak indultam volna, de azért tettem még egy próbát, a Facebookon kerestem útitársat és így találtam rá Erikára. Idegenek voltunk egymás számára, igaz, hogy néhány sms-t, üzenetet váltottunk, de nem ismertük egymás erőnlétét, hogy ki milyen tempóban szokott gyalogolni, túrázni, kinek milyen heppjei, hóbortjai vannak stb. Ezért én egy kicsit tartottam az Úttól, de kiderült, alaptalanul! Erika személyében egy nagyon kedves, alkalmazkodó, jó útitársra leltem.

Igazából mindenki a maga útját járja, mindenkinek más a jó vagy rossz benne, máshogyan éli meg a nehézségeket, akadályokat. Mivel mi Erikával korábban nem ismertük egymást, így útközben derült ki sok minden, de, úgy érzem, sikerült mindent jól megoldanunk. Volt mikor dagonyában, sárban, csúszós úton kellett menni, cipelve a nehéz hátizsákot, ilyenkor egymásba kapaszkodva mentünk – vagy inkább csúsztunk –, mint a csigák. De túléltük, megcsináltuk! Volt, mikor kilométereken keresztül poros, üres szántóföldeken keresztül gyalogoltunk, dombra fel, majd dombról le. De ezen is túljutottunk. Napfényes, virágos erdőn is keresztülmentünk, ahol zengett az erdő a madárfüttytől. Láttunk rengeteg nyulat, őzet, fácánt és még gyíkot is. Meseszép volt! De volt két olyan napunk is, amikor bizony végig zuhogó esőben kellett menni, alig láttunk ki az esőkabát – no meg az esőpelerinként hordott szemeteszsák – alól. Ráadásul az utolsó 3-4 napra mindketten lesérültünk. Erikának a térde, nekem pedig  a bokám, sípcsontom sérült meg, fájt. Ennek ellenére nem adtuk fel, úgy éreztük, meg kell, meg tudjuk csinálni, szinte hívott az út!

Úgy érzem, ezen a zarándokúton valóban kiléptem a hétköznapi szürkeségből, a mókuskerékből, a monotonitásból. Alig gondoltam a munkahelyre, családra, arra, hogy jaj, most mi legyen az ebéd, mit főzzek, a gyereknek mit kell vinni az iskolába, melyik csekket kell befizetni, mikor fogom kisuvickolni a lakást stb.. Nem! A természetben gyönyörködtem, szívtam magamba a jó levegőt, bámultam a lábam előtt táncoló pillangókat, hallgattam az erdő zaját. Leírhatatlan mindez!

És hogy megérte-e elmenni erre a többnapos útra így is, hogy az utolsó napokat sérülten tettük meg? Megérte sárban, dagonyában csúszkálni, a semmi közepén izzadva, koszosan, több kilós hátizsákot cipelve botorkálni, hogy aztán holtfáradtan essünk be a szállásra?
Igen, megérte! Mert így megismertük önmagunkat, megtudtuk, mire vagyunk képesek, láttunk olyan helyeket, amiket máskor nem biztos hogy felkerestünk volna, és kerültünk olyan helyzetekbe, amelyekben szimbolikusan saját életünkre ismerhettünk rá, amelyek kihívást, de egyben megoldást is jelentettek számunkra.

Örök élmény marad ez az út és annak tanulságai számomra. Már most, 3 hét elteltével is sok mindent máshogyan látok, máshogyan értékelek.

"..Elmúlt, mint száz másik pillanat, mégis múlhatatlan, mert szívek őrzik, s nem szavak..." Ernest Hemingway