Camino Benedictus (Tihany-Bakonybél-Pannonhalma-Lébény-Pozsony-Wolfsthal)

Elindultam, megérkeztem, leírtam - Rezsnyák Péter

Egy személyes beszámoló a saját élményeimről, miután eljutottam Lébénybe, immár kétszer is. Amennyire nem akartam elindulni erre az útra, annál sürgetőbbé vált az első lépés, és annál boldogabban kezdtem bele a második útba. Biztos, hogy nem ez a vége. Itt leírom, hogyan is kezdődött, és nekem mit jelentett a magyar Camino.
 
Sok éve annak, már legalább harminc, hogy hallottam Santiago De Composteláról. Dallamos neve megmaradt a fülemben, de akkor még nem jelentett semmit. Teltek az évek, de ez az érdekes hangzású név megmaradt, bár nem gondoltam arra, hogy bármi dolgom lenne vele. Közben egyik gyermekemet Jakabnak kereszteltük, de annak is több mint két évtizede már…Hogy, hogy nem aztán érdekes könyveket olvastam emberekről, akik egy középkori úton, akár ezer kilométeres távolságokat gyalogolva mennek el Santiagóba, a csillag mezejére. Már ismertem a középkori legendát, miszerint a csillag vezette az embereket Szent Jakab sírjához. Ekkor már talán túl sokat is hallottam róla, még többet olvastam, köztük olyan könyveket is, amelyek végül elbizonytalanítottak. Ha ennyien mennek valahova, oda én nem kívánkozom. 
 
Nem gondoltam alapjaiban felforgatni korábbi életemet, eléggé megszoktam azt, amiben éltem. Nem értettem pontosan, hogy miért indulnak el emberek, de úgy gondoltam, ez nem az én utam. Pedig egy szép színes albumom is volt már, amelyben az utat lélekben végigjárhattam más szemszögéből nézve. Nem voltam tétlen sem! Egy homokkő-darabba faragtam egy útjelző fésűkagylót is, akkor még azt hittem, ez csak egy játék az anyaggal. Ekkor már nemcsak gondolat, hanem a kőkemény anyagban is tárgyiasult az Út, de én még mindig nem voltam kész elindulni. Nekem akkor még nem jelezte az utat Szent Jakab kagylója.
 
Már teljesen elfelejtettem 2017 nyarára Santiagót, Szent Jakabot, a követ a kagylóval, az utat. Eközben pedig úgy éreztem, mindenképpen távolabbról, egy új nézőpontból szeretnék ránézni az életemre, a dolgaimra. Mivel nagyon megszoktam a dolgaimat, talán túlzottan is, a napi rutinomat egyre gépiesebben végeztem, nem nagyon tudtam elképzelni, hogy akár csak pár napra kiszakadjak ebből. Egy egy hetes szabadság is több feszültséggel járt, mint pihenéssel.
 
De úgy éreztem, valamit mindenképpen tennem kell! Fogalmam sem volt, mit kellene változtatnom. Ezért arra gondoltam, először távolabbról néznék rá az életemre, a dolgaimra, a családomra. De mindezt mégis hogy? Mondhatnám, hogy véletlenül botlottam bele egy Facebook-bejegyzésbe, ahol egy magyarországi nyári zarándoklatról írt valaki. De tudjuk, véletlenek nincsenek! Ez az út Budapestről indult, alig pár hét múlva és éppen a kedvenc román templomomhoz, Lébénybe vezetett. Továbbra is azt gondoltam, eszem ágában sincs a Caminón elindulni, de ez a zarándoklat kedvemre valónak tűnt. Hónapokkal korábban lezárult a jelentkezés, mégis jelentkeztem várólistára. Nem telt bele két nap, már készülődtem, pakoltam, mert valaki kiesett a keretből, és helyette mehettem. Előttem állt egy kétszáz kilométeres séta, 8 nap alatt, a Nulla kilométerkőtől az Alagúton keresztül, Pannonhalmán, Győrön át és azon túl még 25 kilométer. 
 
Szinte pillanatok alatt hoztam meg a döntést, és már benne is voltam a sűrűjében. A hátizsákos túrákat már általános iskolában megszerettem, azóta is vágytam ilyenre, és bármely évszakban szívesen járom a természetet. Vonzott az erőpróba, mert azért akármikor mégsem gyalogolja az ember keresztül a fél Dunántúlt. Jó volt, hogy a célban vár Szent Jakab, egyik kedvenc román templomomban. Hívott a kínálkozó lehetőség, hogy szervezetten, de mégis egyéni tempóban tudok zarándokolni, amiről, őszintén szólva, nem sokat tudtam. Hogy végül mi volt az, ami ebben a döntésben segített? Egy olyan lehetőségnek láttam, ahol garantáltan távol leszek mindentől jó egy hétig, ami a hétköznapjaimat egyébként meghatározza. Ugyanakkor a fizikai megterheléssel mégiscsak könnyen a “jelen pillanatban” tudok maradni, és csak azzal foglakozhatok, ami épp ott van. Annak ellenére elindultam, hogy korábban úgy gondoltam, hogy a Camino biztosan nem az én utam!
 
Mit adott nyáron az a nyolc nap? Az első napon utolértek a céges problémák, rekkenő hőség várt már kilenc órától, lévén július, és az, hogy meg kellett szoknom, hogy az a kevés holmi bármily kevés is, mégis nehéz, ugyanakkor a hátizsákban rendre összekeverednek a dolgok. Akárcsak az én életemben is…Vannak dolgok, amiket hagyhatok az aljára süllyedni, és nem kell aggódjak miatta. Amikor kell, csak előhalászom majd…De nem indultam volna el az ősszel még egyszer, ha csak ezt adta volna! 
 
Az út feléhez közeledve az egyik zarándoktárssal spontán fogalmaztuk meg a mottót: A pillanat feladata: a következő lépés! Éppen egy árkon kellett volna átjutnunk, ami többnapos menetelés után, fájós lábbal, néhány száz méterre a céltól sem egyszerű. A kérdés először az volt, hogyan jutunk ki az árokból? Nem láttuk a megoldást. De rá kellett jönnünk: hiszen még le sem másztunk az árokba! Ezen jót nevettünk, arra még volt erő, majd egymást kisegítve az árokból, csak túljutottunk rajta! Nagy felismerés? Nekem igen! Másnak nyilván más jelentett élményt, én ezt hoztam haza. 
 
Lévén zarándoklat, ez nem egy kényelmi utazás volt, de annál jobban éreztem magam. Az út akadályai, a hosszú poros egyenesek a szántóföldek mellett, amelyeket árnyékos fasor, vagy a zarándokfogadók kedves vendéglátása követett - mind felejthetetlenné tették az utat. Mindez önmagában élményszerű volt és már szinte egy időutazáson érezhettem magam. Az idő és a távolságok viszonylagossága, a főváros távolodása, az emberek egyre növekvő kedvessége mind meseszerűbbé tették az utazást. Ahogy kezdtek egybefolyni a napok, a dátumok, úgy egyre inkább elismeréssel voltak a teljesítmény iránt, és egyre nagyobb örömmel vettek részt a zarándoklatunkban azok, akikkel találkoztunk, vagy akikkel pár szót váltottunk, megvendégeltek minket. A régi korok zarándokaihoz hasonlóan őket és kéréseiket is elvittük magunkkal Szent Jakabhoz.
 
Hogyan lehet megélni az út lelki jellegét? Nem tudtam elképzelni sem. Hátizsákkal túráztam már, búcsújáró helyen is voltam nem egyszer. De hogyan zarándokol egy zarándok? Hogyan lesz az egyszerű vándorból peregrinus? A válaszra nem kellett sokat várni, hiszen a nép vallásossága és hite az út mentén megannyi emléket emelt. Alighogy elindultunk, szentek jöttek szép sorban, Pio atya , Máté, a vámos, Szent György, Keresztelő Szent János, a Mária oltárba fészket rakó madarak mind szóltak hozzám. A reggeli, útnak indító áldások, a fák törzsén otthagyott üzenetek, az előttünk járók karcolatai az út porában mind részei lettek annak az élménynek, amit mondhatunk egyszerűen csak úgy, hogy: ez a Camino. 
A találkozások útközben, a beszélgetések, a hajnali indulások, a fáradt megérkezések, egy-egy koccintás a szőlőmunkás öreggel a pince mélyén, hosszú időre szóló élmény számomra, és zarándoktársaim számára is akikkel mindezeket átélhettem. 
 
Az út során sokszor eszembe jutottak az otthon maradt családtagok, a feleségem, a gyermekeim. Furcsa és vegyes érzések törtek rám, hiszen ennyit még sosem voltunk távol egymástól. Mégis jó volt, mert lehetőséget adott átgondolni az életemet, az életünket, a terveimet, a céljaimat, de leginkább azt, hogy a pillanat örömteli és boldog megélése napi gyakorlattá vált az úton Budapesttől Lébényig. De mi történik majd otthon?
Ezekkel a gondolatokkal jöttem haza Szent Jakab ünnepe után Lébényből, majd folytattam a munkát és az életet, talán nem ott, ahol abbahagytam, de még mindig tele kérdésekkel. Ami biztos volt, hogy a pillanat felett van hatalmam, a jelenben dönthetek, a múlton már, a jövőn még nincs értelme töprengeni.
 
A hétköznapok tempójába lassan ismét beleszürkülve arra kellett rájönnöm, hogy nagyon is jó volt ez a zarándoklat, és bizony újra és újra el kell majd indulni, hogy magammal és a Jóistennel alaposan elbeszélgessek.
 
Nem is váratott sokáig magára az újabb elindulás, mert szeptemberben Tihanyból Lébénybe indult egy kis csoport. Egyből jelentkeztem.
 
A nyári zarándoklat óta foglalkoztatott egy kérdés, amit nem tudtam megnyugtatóan megválaszolni. A válasz nem volt egyértelmű továbbra sem, annál is lelkesebben indultam el Tihanyból a Lébény felé vezető úton.
 
A zarándoklat értelme akkor lett nyilvánvalóvá számomra, amikor rájöttem arra, hogy igenis nagyon jó helyen vagyok és egyáltalán nem haszontalan magammal, a gondolataimmal tölteni pár napot. Számomra ez volt a nyári és az őszi zarándoklat kulcsélménye. Ekkor értettem meg, hogy kell magammal foglalkoznom úgy, hogy minden mástól egy kicsit távolabb kerüljek. 
 
Ezt megelőzte az, hogy megértettem, az út fizikai kihívásait nem érdemes csak erőből , technikai tudással legyűrni, hanem az ad lelki jelleget az útnak, ha ezeket a kisebb, vagy nagyobb megpróbáltatásokat felajánlom valakiért. Ez egy áttörés erejű felismerés volt, és egészen másképp estek az ezt követő kilométerek. Egy egy hetes úton is számtalan személy jöhet szóba, de meglepett, vajon magamra miért nem gondolok? Ez volt az a lépés a Pannonhalma és Écs közötti aszfalton, amikor megéreztem: én ezért jöttem! Lébényben már egyszer jártam, most is majd 40 kilométer van hátra, de mégis úgy éreztem, az én utam célja ez volt! A felismerés boldogságával koptattam a további kilométereket Lébény felé.
 
A megérkezés boldogságát csak növelte, hogy már sok kilométerrel korábban rájöttem, miért is indultam el. Tulajdonképpen akár véget is érhetne az út, de úgy érzem, éppen hogy nem záródik le egy történet, maximum egy fejezet! Hiszen megtanultam, hogy ha vannak kérdőjelek, akkor lesznek válaszok, és ha éppen nincsenek kérdőjelek, akkor majd lesznek felkiáltójelek! Mindehhez tényleg nem kell más, mint kicsit távolabb kerülni a napi dolgaimtól, inspiráló, vagy éppen romboló kapcsolataimtól. Egy új nézőpontot ad az, hogy egy kicsit távolabb kerülök a hétköznapoktól.
 
A nagy lehetőség a zarándoklásban, hogy visszatérhetek korábbi életemhez, egy hét, vagy akár egy hónap után, úgy, hogy közben nagyon sokat változtam. A hozzáállásomban mindenképpen. Egy hét olyan az úton, mint egy esztendő, és ez bizony nagy lehetőség arra, hogy újraértékeljek, újrakezdjek dolgokat. Egy ilyen zarándoklaton olyan visszajelzéseket adhatok és kaphatok a társaktól, amelyek új lendületet adhatnak életemnek. Ezt meg is tettük a lébényi templom díszes déli kapuja előtt, a zarándoklat utolsó napján. De nem a végén! Mert ez az út tart tovább!
 
Ennek az útzáró megosztásnak a megélése különösen sokat jelentett számomra. Miért is volt ez érdekes? Ugyanazon a kilométereken mentünk mindannyian keresztül, és mégis annyiféleképpen éltük át, ahányan voltunk. Kinek egy közös étkezés, kinek egy pihentető éjszakai álom, míg másnak az áztató esőnek való ön-átengedés jelentette azt, amiért elindult. Igazán felemelő pillanatok voltak azok, amikor úgy érezte egyik-másikunk, hogy megosztotta ezeket a felemelő pillanatokat a társaival. Ez egy hihetetlen közösség-élményt jelent, amit előbb vagy utóbb átél az, aki néhány szakaszt teljesít egy zarándokúton, különösen, ha az Szent Jakab útja, amely Santiago felé vezet.
 
Egy-egy ilyen intenzív hét az újrakezdés lehetőségét rejti magában. Még akkor is, ha nem könnyű a “föld felett járás” állapota után visszatérni szeretteink vagy akár munkatársaink közé, a hétköznapokba. Megvan az esély arra, hogy ezen mindenki csak nyerni fog! 
 
Ezen a két zarándoklaton sok emberrel találkozhattam, és mivel hasonló úton jártunk, nagyon mély élményeket éltünk át közösen is. Mindezt úgy, hogy mindenki ugyanazt az utat járta, de mégis máshol voltak azok az akadályok, amiken át kellett lépni. Az igazi közös élmény az volt, amikor azt láttuk, hogy mindenki eljutott ahhoz a lépéshez, ami neki a legnehezebb volt, és mégis meglépte.
 
Dukát Csilla kezdeményezésére heten-nyolcan összejöttünk Budapesten egy kávézóban szeptember utolsó szombatján, hogy beszélgessünk a közös Caminós élményekről. Meglepő volt, hogy sokan akkor láttuk egymást először, de mégis, mintha évek óta ismernénk egymást, és közös élményeink lennének. Pedig csak ugyanazon az úton jártunk, magunkkal, magunkban, ugyanazt keresve. 
 
Örülök, hogy végül elindultam ezen az úton, ahol a cél nem a végén van, az eredmény nem a puszta távolság legyőzése, és az érték nem a mennyiség.
 
Szóval, ha kérdéseid vannak, hogy elindulj-e, akkor már meg is tetted az első lépést! Örülök neki, üdvözöllek az úton, buen Camino!