Camino Húngaro (Budapest-Tata-Pannonhalma-Lébény-Pozsony-Wolfsthal)

Csak az első lépest kell megtenni, utána végig visz az út - Dr. Pécsvárady Dóra

Kedves Szent Jakab Baráti Kör, kedves szervezők! 

Sokat gondolkodtam rajta, hogyan is fejezhetném ki a hálámat, amiért megteremtettétek a feltételeket a Camino Húngarohoz. Tegnap értem Lébénybe, még most is ülepszik bennem az élmény. 
Az út során rengetegszer eszembe jutott, mennyi munka lehetett abban, hogy minden jel megfelelően ki legyen rakva, hogy tényleg sokszor pont akkor volt egy újabb iránymutató, amikor kicsit kezdtem elbizonytalanodni, biztosan jó úton járok-e. Persze így is sikerült extra kilométereket tennem, de szerintem ez is hozzátartozik az úthoz. 
Ez volt az első zarándoklatom, ami talán már akkor elkezdődott, amikor kiváltottam az útlevelet. A Zarándokzugban olyan energiák vannak… :) csak azután a fél óra után nagyon feltöltődve jöttem el! 
Az utam során nagyon sokat tapasztaltam… sokat sírtam, nevettem, volt, hogy majdnem feladtam az egészet, féltem, erősnek éreztem magam. Egy dolog, amit biztosan örökre magammal viszek, hogy a Jóistennek gondja van rám. Olyan gondviselést éltem át, amiben megmondom őszintén sosem mertem eddig hinni. Minden apró vagy nagyobb kellemetlenség végül értelmet nyert, ami miatt aggódtam, mindig megoldódott. Lelassult a világ, csak a ténylegesen fontos dolgok számítottak. Az útikönyvben leírt gondolatok ebben egyébként sokat segítettek, hogy mire koncentráljon az ember. 
Nem tudtam elképzelni, hogy a sok beszámolóban miért írják annyian azt, hogy csak az első lépest kell megtenni, utána végig visz az út. Kissé szkeptikus voltam ezzel kapcsolatban, de tényleg így volt! Napközben sokszor az járt a fejemben a sokadik kilométer után, hogy csak a mai napot végigcsinálom, és este hazamegyek. Aztán… valahogy minden nap ezt elmondtam, de csak végigbandukoltam a következő napi szakaszon. Megszoktam a fájdalmat, megtanultam úrrá lenni a pánikon, ami az egyedüllét miatt rám tudott törni. Talán a legnehezebb az egészben az, hogy amit ott megtapasztaltam, a hétköznapokba is át tudjam majd ültetni. 
Az egyik szemem sírt, a másik nevetett, amikor Lébénybe értem, mert tudtam, hogy ennek az Útnak most vége. Az utolsó 5 km-t egyébként egy német zarándok lánnyal tettem meg, szinte suhantunk! :)

Valamiért éreztem, hogy nekem nem akkor jön majd el a katarzis élmény, amikor a templomba lépek. Persze megvolt a maga varázsa és lelki feltöltő ereje annak is! De nyilván okkal indul el az ember egy ilyen zarándoklatra. Én magammal vittem egy gyűrűt, ami azokat a problémákat jelképezte, amik miatt úgy döntöttem, hogy elindulok. Amikor Lébénybe értünk, bementük a templomba, hirtelen meg is feledkeztem róla. Aztán amikor később ismét magamban voltam, észrevettem, hogy rajtam van. Visszaszaladtam még, és bedobtam a zarándokok kútjába a gyűrűt, ezzel azt jelképezve, hogy azokat a problémákat én most otthagyom. Ekkor jött el az az érzés, hogy minden könnycsepp, vízhólyag, fájdalom megérte ezért a pillantért, ezért az érzésért! 

Kicsit végül személyesre sikeredett az írásom, de talán ezzel tudom leginkább kifejezni hálámat, hogy ezt megosztom Veletek, még igy ismeretlenül is. :) 
Köszönöm, hogy vagytok! 

Buen camino!