Szt. Jakab zarándok út, Budapest – Lébény 200km + az apró (a teljesség igénye nélkül)

Mikor Gábor barátom május végén bedobta ezt a túrát, rábólintottam. Miért? Fogalmam sincs. A kiinduló pontnál is csak annyi volt bennem, hogy „Mönnyünk”. Így vágtunk neki hárman: a Gabi a Laci meg a Béci. Mondhatni teljesen spontán, különösebb felkészülés nélkül. A Normafától indultunk a Nulla kő helyett, de a két pont közötti távolságot szépen elosztotta a Nagy Tanító a nyolc nap alatt és még dobott is rá egy keveset.
Első nap Zsámbékig kellett eljutnunk. Vidáman, lendületesen koptattuk a km-eket és a test óvatos jelzéseit elsöpörte a lelkesedés. Átmasíroztunk a Pátyi-erdőn és reméltük, hogy a sűrűsödő szürke felhők csak tréfát űznek velünk. Tök felé közeledve a hírhedt töki egyenesben ránk szakadt az ég. A semmi közepén a lábszárig érő vizes fű és a bokáig érő sár között választhattunk. Utam ezen részét elneveztem „alázat szakasznak”. Egyszer azt mondta nekem egy ember mikor nyafogtam, hogy „Cselekedj! vagy Fogd be a pofád és tűrj!” Ez a gondolat utam végéig bennem volt, bár átfogalmaztam „Pofa be és cselekedj!” – re. Átázva és fázva, némi bolyongás és portoricói rum után eljutottunk a szálláshelyre, ahol a forró fürdő tompítani tudta a viszontagságokat, sőt még a szállásadó gunyoros megjegyzéseit is. Egy pillanatra elgondolkodtam a helyzetemen/helyzetünkön, az átázott cipők és ruhák, másnapi időjárás, sajgó testrészek, aztán maradt a régi bevált gondolat: Úgyis lössz valahogy. Mögoldjuk!
Másnap úgy is lett! Tarján felé vettük az irányt. Út közben elhaladtunk egy lovas kaszkadőr birtoka mellett. Megtudtuk, hogy a vasztélyi bányát azért zárták be, mert a felgyülemlett víz szivattyúzásával már Buda alól vonták el a vizet, veszélyeztetve annak vízkészletét. A Tarjánba érkezésünk kissé keserves volt, de a folyékony kenyér és pizza elegendő vigasznak bizonyult. Sikerült az addig bizonytalan tatai szállást is elrendezni, Gábor lehengerlő kommunikációjának köszönhetően.
Harmadik nap irány Tata. Javarészt erdőkön haladtunk keresztül, úton útfélen ízletes vadszederrel. Egyedülálló az N vitamin (natúr) feltöltő ereje. Az a nagyság, ami körülölel és megajándékoz, tökéletesen rávilágít az ember helyére a világban. Úgy éreztem magam, mint csepp a tengerben, miközben magam vagyok a tenger. Egyik pihenőnk a Kovácsi rotundánál volt. Jó érzés volt megérinteni az oltárt, ami kellemesen meleg „érintéssel válaszolt”. A szálláshelyünkhöz vezető út utolsó szakasza kicsit meglepett, ugyanis egy elvadult, rejtett ösvény volt, némi kellemetlenséggel. Végül a kempingben az osztálykirándulások feelingje ringatott álomba, tücsökzene helyett gyerekzsivajjal. Eddig hegyre fel, hegyről le, helyenként nehezen járható utakat jártunk be. Egyértelművé vált a jó cipő és a hátizsák súlyának fontossága. Ezen az állomáson döntött úgy Gábor barátom, hogy hazautazik és később tér vissza a folytatáshoz. Az úttalan utak teljesen elgyötörték a bokáit, így lehetetlenné vált számára a folytatás ezen a túrán.
Gabikám! A cselekvő oldalra léptél, megtetted az út 1/3-át és az Út neked szóló üzenetét megkaptad. A lejárt km-ek már a tiéd. Neked köszönhető, hogy részt vehettem ebben a kalandban. Nagyszerű útitárs voltál, a lelkesítő röhögésed magunkkal vittük. Gratulálok Tesó!
Másnap reggel Lacival ketten folytattuk az utat. A cél Nagyigmánd volt. Ezen a dombvidéken szántóföldek, mezők, kukorica- és napraforgó táblák mellett haladtunk. Erre felé már kezdődtek a szőlőskertek is. Mocsán megpihentünk kicsit, majd betértünk a plébániára, ahol a gondnok fogadott minket. A rendkívül barátságos, nagydarab ember rögtön töltött is nekünk a hegy levéből. Ezután hamarosan a szélkerekek birodalmába jutottunk. Don Quijote bátorságával sétáltunk el a hatalmas szélerőművek mellett, aszalt vörös áfonyát majszolva. Nagyigmándon felhívtuk a szállásadó plébániát, majd elvánszorogtunk a mai célállomásra. Megtapasztaltam, hogy bár jó lehet út közben megpihenni, de újra mozgásba lendülni megerőltetőbb a testnek, mint a lassú mozgás.
Kisbér előtti napunkat egy kiadós szalonnás rántottával alapoztuk meg. Sík terepen baktattunk. Erre felé visszatérő momentum volt az út széli almafa. Kínálták érett gyümölcsüket, mi pedig elfogadtuk a természet ajándékát. Több lovas majort érintettünk. Az egyiken – a Menossi család birtokán – keresztül is haladtunk. Kisbér környékén természetesen Kisbéri lovakat láttunk. Feltűnően ápolt és jól tartott lovakat. Egyébként a tisztaság jellemző az észak dunántúli vidékre. Nincs szemetelés, a szelektív hulladékgyűjtés kiválóan működik. A szállásunkra kora délután beértünk, így lehetőségünk volt lazítani és kiöblíteni a ruháinkat. Estére befutott egy másik zarándok páros. Az egyik egy jó fizikumú, hallássérült, 30-as srác, a másik pedig egy kitekeredett testű fiú, elektromos tolószékkel. Eszembe jutottak azok a videók, amiken hasonló próbákon vesznek részt hasonló emberek. Élőben átélni egy ilyen találkozást, mély nyomot hagy az emberben.
Másnap Pannonhalma meghódítására indultunk. Az egyik leghosszabb szakasz következett, ráadásul ezt a napot enyhe lázzal kellett lehúznom. Ha bezörgettünk valahová többnyire mosolyogva és jó szándékkal fogadtak. A vándorok arrafelé megszokott látvány, így sokan előre köszönnek az idegen zarándokoknak. Az első nagyobb pihenőt Bársonyoson töltöttük egy ódon, elhagyott temető mellett. Bár az út többnyire sík terepen vezet, a végén mégis meredek emelkedők vártak, majd a szállásig lefelé. Itt újra összetalálkoztunk a két zarándokkal. Néhány mondatot beszéltünk, majd nyugovóra tértünk. Reggel frissen ébredtem, szerencsésen kipihentem magam, azonban Laci lábsérülései változatlanul gyötrőek maradtak. Ennek okán úgy döntött, hogy hazautazik és később fejezi be a hátralévő utat.
Laci! Több, mint 150km, nagy része fájó lábakkal és talppal. Komoly teljesítmény! Megmutattad, hogy cselekedni is lehet a sok beszéd helyett. Biztos vagyok abban, hogy az Út téged sem hagyott ajándék nélkül és több vagy, mint a rajtvonal előtt. Megtanítottad, milyen fontosak a magvak, az aszalt és szárított gyümölcsök a túrán, ahol nem utolsó szempont a cipelt súly. Igazán nagyszerű útitárs voltál! Gratulálok!
Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy abbahagyom, azonban el kell fogadnom, hogy a két barátom útja nem az enyém, csupán társul szegődtünk egy időre. Megerősítettem a saját utam gondolatát és Győr felé indulva megszaporáztam lépéseimet.
A túra legkeményebb szakasza következett. Meredek emelkedők és lejtők. Sok helyen járhatatlan utak, ösvények a bozótban, nehezen kikerülhető „tavacskák”. 10km menetelés után, Győrújbarát kicsiny parkjában szusszantam egy feszület mellett, amit Pléhkrisztusnak hívnak. Újabb 10km után már Győr közelében tudhattam magam. Végül elérkeztem a buszpályaudvarig, ahol úgy döntöttem ideje a szállás felől tájékozódnom. Ekkor jött a hidegzuhany. Némi telefonálás után kiderült, hogy engem 13km-rel visszább várnak, a Pléhkrisztussal szembeni házban. A fáradt vándor dühöngő drámája után, szépen buszra szálltam és visszazötyögtem Győrújbarátra. Meglepődve néztem, hogy az utánam jövő két zarándok a kis parkban melegítik az ételt egy kis gázégőn. A szálláshely nem volt más, mint szállásadóim otthona. Tiszta és rendezett, kiváló állapotú régi bútorokkal. Innentől kezdve egy csodálatos álom volt az itt tartózkodásom. Először is kaptam törölközőt, kiöblítettem a ruháimat és kiteregettem. Ekkor a gazdasszony, azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy felcuccolnék e a padlásszobába, mert behívnák a két fiatalt a parkból. Mi sem természetesebb. Felköltöztem a másik szobába, ahol kaptam paplant, párnát és tiszta ágyhuzatot. Behoztak egy éjjeli lámpát és egy elosztót, hogy tudjam tölteni a telefonom. Közben bejöttek a srácok és hamarosan készült a vacsora. Addig kaptunk finom édes Tokaji aszút és felmentünk a karzatra. A házigazdánk ugyanis orgonaművész és műszaki ember lévén épített magának egy orgonát. Elementáris élmény volt az a néhány mű, amit eljátszott. Mi meg ültünk, mint a gyerekek és hallgattuk. A vacsorát – ami gazdagon elkészített rántotta volt – családiasan elköltöttük, majd a desszert fagyit a hátsó teraszon kanalaztuk be. Közben persze beszélgettünk. A zarándok párosról kiderült, hogy ugyan azt az útvonalat követik, amit én is bejártam. Teljes természetességgel mesélt arról, hogyan oldják meg a vizes területeket a járhatatlan meredek utakat és a többit, a mozgás korlátozott sráccal és a kis kocsival. Elmondta, hogy ő 2008-ban végigjárta a spanyol El Camino-t és véleménye szerint a magyarországi, amit járunk, sokkal keményebb. Részben a terepviszonyok miatt, részben pedig az infrastruktúra hiánya miatt. Készül, hogy újra végigjárja a nagy Camino-t egy 6 fős csoporttal, akik között ott lesz a jelenlegi útitársa is. Sőt! Más mozgáskorlátozott fiatalok is.
Nem véletlen kagyló szimbólum mutatja az utat, minek 9 ága egy irányba fut, a kagyló belsejébe. A kagyló, a beléje jutó homokból szenvedés árán igazgyöngyöt csinál. A 9-es szám önmagába húzódik vissza és hasonlít az aranymetszésre.
Elalvás előtt sokat gondolkodtam ezen a határozott, de vidám fickón, aki mozgássérült, beteg emberek hétköznapjaiban segít. Öltöztet, etet-itat, fürdet… stb, egyébként pedig kutyakozmetikus. És ott van a társa, akinek legalább olyan erőfeszítésbe kerül ez az út. Ráadásul másnap megtudtam, hogy az utolsó szakaszt ők Győrújbaráttól egyenesen Lébényig nyomták, ami 38km-t jelent. Pedig egy ilyen túrán kétszer is meggondolja az ember, hogy mennyi plusz távolságot vállal be. Szóval elgondolkodtam. Azt hiszem nem kell különösebben magyaráznom miféle dolgok jártak a fejemben.
Reggel kaptam reggelit, teát, kávét, mindenkitől elbúcsúztam és a házigazda elvitt a buszállomásra. Mindezt, a sok bónusszal együtt, a szállásfoglaláskor megbeszélt összegért! Hatalmas és szép ajándék. Köszönöm!

Utolsó nap, utolsó állomás ezen a túrán: Lébény.
Győrön keresztülsétálva végig motoszkált bennem egy rossz érzés. Az útikönyv teljes pontossággal kalauzolt eddig, de itt valahogy nem akart a valóság a leíráshoz passzolni. Úgy esett hát, hogy sikerült visszajutnom egy már érintett ponthoz. Nyeltem egy nagyot és gyorsan tovább léptem. Hamarosan segítségre leltem egy futó hölgy, majd egy pitbullt futtató, nagydarab, kopasz férfi személyében, aki végül elvitt az elágazáshoz, ahol feltehetően rossz irányba mentem. Az útikönyv balra küldött a férfi pedig jobbra vitt és rögtön megláttam az útmutató jelzést. Nem sokat zsörtölődtem a plusz km-eken, inkább az Útra koncentráltam. Innen szinte végig a Rábca melletti töltésen haladtam. A folyó túloldalán a töltés nyíl egyenes, murvás úttal. Erre talán csak a zarándokok járnak. Ez a szakasz levezetésnek számított a korábbiakhoz képest. Kb az út 3/4 részénél tartottam, mikor eleredt a könnyem. Nem tudom miért. Csak úgy jött. Már nem is emlékszem mikor sírtam utoljára. Aztán egyszer csak feltámadt a szél és az arcomba fújt. Mögém fújta mindazt, mi már nem szolgál engem és nincs rá szükségem többé. Akkor, ott megértettem, hogy nem vihetem a célba a terheimet. Szabadon kell megérkeznem. Innentől kezdve határozottan láttam a célt. Megszűnt minden fájdalmam, erőm megsokszorozódott és diadalmenetben vonultam be az utolsó állomásig.
Másnap hajnalban elindultam haza. A büszkeség a boldogság és a béke érzése volt bennem. Meg valami más, szokatlan is. Azt hiszem a küldetés teljesítése és embert formáló erejének hatása ez.

Megkaptam az ajándékom az Úttól. Köszönöm!