183 km a Szent Jakab zarándokúton Tihanytól Lébényig

„A hajó a kikötőben biztonságban áll. De nem arra való.” (John S. Shedd)

Minden úgy kezdődött, ahogy annak történnie kell. Csütörtök délután Zsolttal ültünk a kanapén, a semmittevők tipikus megtestesítőiként, mikor is gondolt egyet és elindította az Úton c. filmet, amely a magyar Caminoról szól. Nekem sem kellett ennél több, nem volt negyed óra és összepakolva indultam a belvárosba, hogy átvegyem a zarándokútlevelem. Péntek 13:00 órakor menetkészen álltam a Tihanyi Apátság előtt.

Akkor még arra gondoltam milyen jó kis gyakorlópálya egy közeli hosszú túrához, most kiderül van-e létjogosultságom elindulni rajta. A felismerés, hogy ez másról is szól, legelőször az aszófői vasútállomáson. tudatosodott bennem. Mikor is a masiniszta konkrétan elmondta a Bibliát és megkérdezte, hiszek-e az örök életben. Gondolom minden jött-ment magamfajtát meginterjúvol, hogy két vonat között elüsse valamivel az időt. Miután elmondtam véleményem az örök életről, folytattam utam. Közben rendesen meg is éheztem, de terveim szerint igazi zarándokmenün fogom éhségemet csillapítani, így nem hoztam magammal semmi ehetőt. De mit ad isten, pont akkor volt ott egy közért mikor kellett. 40 km megtétele után este nyolcra értem Úrkútra, ahol a Kék túra vendéglő előtti teraszon a vendéglős jófejségéből adódóan el is foglaltam szállásom, a lócán. Reggel egy jó kv után szokásos zarándokmenü kifli-parizer-joghurt kombó a boltból és bevetettem magam a setét Bakony legmélyére.

Ahogy mélyült a Bakony, vele együtt mélyültek a gondolatok is “Már félig elérted azt, amit akarsz, ha tudod, mit vagy hajlandó feladni érte!” S abban a szent minutumban a semmi közepén a Mária kápolna előtt találtam magam,ahonnan a sekrestyés Liza néni bújt elő és teljesen természetes módon üdvözölt, mintha rám várt volna. Elmondta, hogy fél órája ment tovább egy másik ‘szentjakabos’ lány, ha futok, utolérem. De előtte még hazakísértem és jó egészséget kívántam. Hirtelen jött zarándok társammal, Zsófival is pár kilin keresztül megbeszéltük az élet nagy dolgait, hogy aztán Fenyőfőn-a falu nevéhez méltóan-a fáradt zarándok magába szívja a fenyőerdő illatát. 54 km megtétele után boldogtalanul, “Sokáig tart még az út?” gondolattal értem Bakonyszentlászlóra, egyből be is vetettem magam az első kocsmába, hogy informálódjak, vajon sötétben mennyire járható Gic felé az út. Kiderült falunap van pörivel meg Flekyvel, sőt a falu helyi-vagánycsávója még szállással is kínált, az út sem volt épp járható,

így maradtam. Mielőtt mindenki csóválná a fejét, borsodi jányként és nyóckeres lokálpatrióta múltamból nem, nem tartottam semmitől és senkitől. Zolinak hálás vagyok, hogy befogadott. Hajnali ébredés, akkor még nem tudtam mi vár rám a következő 76 kilométeren. Reggeli híján idejekorán eléheztem, s mivel közel s távol sehol egy bolt, ellenben mellettem egy veteményes, így rájártam a paradicsom-paprikára, az Isten bocsássa meg… csemegézés közben egy meglett ffi hang jól rám mordult: “Csak nem megéheztünk?!” Hát meg bmg, annyira megijedtem, de miután elmondtam, hogy zarándok vagyok, annyit ehettem, amennyi belém fért és útravalót is kaptam. Az Isten hálálja meg! Pannonhalmára érve gyors pecsét az apátságban, majd hegyek és végelláthatatlan egyenesek következtek. A meleg kivett, az idő sürgetett. Nem láttam a végét. Jöttek a gondolatok: “Aki rohan, azt az idő szorítja, aki zarándokol, azt az idő tágítja”

Elengedtem mindent, a teljesítménytúrázó énemet és még egy csobbanást is megengedtem a fáradt achillesemnek az Achilles-tóban. Estére értem Győrbe. A belvárosban leültem egy padra és bámultam az embereket, akik serényen a templomba igyekeztek a hatos misére. Óvatosan benyitottam, hogy ne zavarjam az áhítatot, már nem is tudom milyen késztetésből. Döbbenetemre a monumentális templom telis-tele volt fiatallal, gyerekkel, időssel, turistával és mindenki átszellemülten hallgatta az atya szónoklatát. A mai világról szólt a szentbeszéd, teljesen emberi nyelven, szó volt az egymás iránti alázatról, ha mindenki levetné az egóját és tisztelettel lenne a másik ember felé, jobbá válna a világ. De hiszen én csak edzeni szerettem volna, helyette olyan impulzus ért, ami nyomot hagyott, ott megértettem utam célját, látva az embertömeget, akik mind egy dologra figyeltek s a beszéd végén mindenki padtársára tekintett, s abban a tekintetben benne volt minden. Tisztelet, megértés, elfogadás.

Csak bolyongtam az utcákon, nem akartam már rohanni sehova. Este 9-re tértem magamhoz, sötétben, fejlámpával indultam az utolsó etapra, a lébényi templom felé. A gáton ezer meg egy szempár nézett felém, jó lett volna látni, kihez tartozik. Börcsnél lekanyarodtam, hogy megkeressem a templom előtti padot (mert a templomok előtt rendszerint mindig van egy pad), hogy kiterítsem hálózsákom. Megvártam a napfelkeltét és az utolsó 13 kili maga volt az örömboldogság. Ahogy látod a víz melletti világot, őzek ugrálnak szinte karnyújtásnyira, feletted sasok keresik reggelire áldozataikat a napfelkeltében. Utam 66. órájában meglátva a lébényi tornyokat, már megértettem mindent és a csend is tele lett válaszokkal… átvettem az oklevelem s magamban megkérdeztem, vajon meddig tart még az út? Remélem “Sokáig!” Feleltem boldogan!

“Indulj el, hogy megérkezhess!”