Lukács Máté: Az úton…

Messze a cél, ahogy az első lépést megtettem, mégis a lendület és a tűz vitt előre mi megfogant a lelkemben.

Az apátság figyelő szeme, a levendulás dombok melyeken a szerzetesek jártak s keltek.

Elterülve lábam alatt a táj lelkemben s szívemben az érzések Veled kapcsolatban megjelentek.

A második nap kissé szorongva, de bízva hogy láthatom gyönyörű szemedet, erőt adott s egymás után tettem meg a lépteket.

Persze az út próbára tesz s a negatív gondolatok gorcső alá vették lelkemet.

Néha elbukva néha győzedelmeskedve felettük haladtam, ahogy tudtam.

S akkor ott Úrkúton a kereszt tövében a megváltó vigyázó tekintete alatt megjelentetek.

Vizet s ételt hoztál megfáradt testemnek… de mégis lényed ragyogása s szereteted, ami igazán erőt adott s táplálta lelkemet.

Elbúcsúzva tőletek szívemben hordoztam tovább szeretetedet.

Harmadik nap új s ismeretlen a táj, egyedül a vadonban, a gondolatok lesben álltak, néha könnyek között néha nevetve, de elértem a Bakony szívébe. Ott a magány megszűnt egy estére, mert lett egy zarándoktársam…

Érdekes dolog az élet, mindig akkor s úgy hoz melléd valakit, akire épp a legnagyobb szüksége van bensődnek…

Másnap újra hívott a vadregényes táj s az erdők csendjében úgy érzem maga Isten szólt hozzám… Meglátta s érezte mennyire szeretlek s nyugalmat, békét adott lelkemnek…

Érdekes ez az út mintha csak tudná, hol nem vagy rendben hol kell még rendbe tenned magadat s nem rest a legkülönfélébb élményekkel próbára tenni akaratodat.

Negyedik nap egy kicsiny kereszt tövében kint a puszta csendjében megjött a válasz, amit a bensőm óhajtott s keresett…

A szeretet az egyetlen ami mindent rendbe tehet. Ha már nem üldözöd, hanem engeded, megtalálja az utat hozzád, elhiheted.

Az utolsó nap újabb próba kíméletlen a meleg s az út elején világosodtam meg. Régi idők mintái egyetlen pillanat alatt romba dőltek s csak azt éreztem mennyire, de mennyire szeretlek…

S ez a szeretet mely szívemből indult, bejárta belsőmet s őszintén tudtam élvezni az utat s magamat. Mert magammal voltam s ez nem is volt olyan rettenetes, mert a szívem elhitte s érezte milyen sokan is szeretnek…

S most már tudom a szeretet néha csendes, néha vad, néha szilaj, olykor lágy s tüzes, de mindig megtalálja a helyét benned…

Most már nem kételkedem magamban, hogy ki s hogyan szeret, mert igaz, ahogy a kis herceg is mondta: Az ember igazán csak a szívével láthat…

Úton hazafelé vegyesek az érzések, egy részem visszahúz az úthoz, de a másik felem örül, hogy hazatérhet…

Pedig mennyire utáltam néha a meleget, a port s a végtelen mezőket…

Hányszor gondoltam magamban mit keresek én itt, s most mégis hiányoznak ezek az apró kellemetlenségek. Míg az utat jártam arra vágytam, hogy Veled legyek, s most hogy hazatérek, ugyanúgy vágyom Rád, mégis egy részem tenné egymás után a lépteket…

S hogy meddig, nem tudom, talán míg össze nem rogyok, vagy amíg a világból ki nem szakadok.

Hálás vagyok minden percéért az útnak, minden kellemetlenségéért s csodájáért, amik értek, mert ha elkezded, a lelked valóban hazatérhet, de nehogy azt hidd, hogy a mennybe, hanem aranyló mezőkre, madárfüttyös, hűvös, szelíd erdőkbe… lassan csobogó patakhoz, Bakony szívében kicsiny falvakhoz, de végül a legfontosabb…

Önmagadhoz!