Camino Benedictus (Tihany-Bakonybél-Pannonhalma-Lébény-Pozsony-Wolfsthal)

Aki járt utat a járatlanért elhagyott - Lenhardt Béla

Az első magyar El Camino alkalmával megneszeltük, hogy a szervezők indítani akarnak egy új útvonalat. Tavasszal elkezdtünk puhatolózni. Megtudtuk, hogy a teljes kép várat magára és a tervezett időpontunk idején is még egy kidolgozatlan rendszerrel lesz dolgunk. Szóval egy igazi kalandtúra ígérete kínálkozott. Ez elegendő volt ahhoz, hogy három barátommal együtt felfedező zarándoklatra adjuk a fejünket és lábainkat.
Július 22-én zsebben a túra nyersanyagával, elindultunk, hogy meghódítsuk a Bakonyt. Közös célunk Pannonhalma volt.
Laci át akarta élni a már ismerős élményeket a maga tapasztalásaival és felismeréseivel együtt. Peti először indult útnak gyalog. Meg akarta ismerni a jelenlegi határait és vágyott arra, hogy ilyen módon legyen több, mint aki tegnap volt. Gyuszinak szintén újdonság volt ez a túra. Egyszerűen jól akarta érezni magát és így nyerni szakrális tapasztalatokat. Jómagam lényegesen kisebb lelkesedéssel indultam. Egyetlen célom az volt, hogy mind a négyen elérjük Pannonhalmát. Hogy mindezt miként tudom megvalósítani? Fogalmam se volt. Annyit éreztem, hogy Űr van bennem, ami tökéletesen alkalmas a Minden befogadására.
Szóval nekivágtunk. A szántódi kempingben egy utolsó lazítás mellett megbeszéltük a terveinket, majd másnap irány a komp. Átcsobogtunk Tihanyba és kezdetét vette a túra. Számunkra a kikötőtől. Felsétáltunk az Apátságig, ami plusz 3km-t jelentett. Szinte kezdetektől levendula illat kísért első állomásunkig, ami az Apát-hegyi kilátó volt. Tihanyban a lepárlók miatt, a külterületen pedig a levendula mezők ontották jellegzetes illataromájukat. Odafentről lenyűgöző látványt nyújtott a dombság által körülölelt mocsaras vidék. Kicsit elidőztünk itt, majd tovább haladtunk aznapi szállásunk, Nagyvázsony felé. Út közben letértünk egy templomromhoz, ahol felfrissítettük magunkat az ottani forrás vizével. Lazításképpen pedig pálinkáztunk egyet az épp ott delelő juhásszal. A nagyvázsonyi szállásunkon - 26,44km gyaloglás - jól esett a frissítő zuhany az egész napos tikkasztó hőség után. Összesítettük a fizikai szint aznapi „ajándékait”, ami hólyagok, alsó végtag-, derék- és vállfájdalmak formájában mutatkozott meg. Nekem két kisebb hólyag lett a „jutalmam”, viszont ezen kívül még csak fáradtságot sem éreztem. Sőt! Az egész túra alatt, végig többlet energiával vándoroltam, pedig jócskán akadtak kaptatók és cifra utak. Ez a tapasztalás számomra meglepő volt, hiszen az előző túra emlékei mást mutattak. Később megértettem, hogy a kezdeti célom öltött testet bennem és ezért nem fáradhattam el.
Másnap kényelmes reggeli után indultunk tovább. Kicsit elidőztünk a Kinizsi várnál, ahol a baljóslatú égbolt egészen más élményt sejtetett a tegnapinál. Végeláthatatlan mező következett. Amikor a nagy semmi közepére értünk… Egy csepp, két csepp, hideg zuhany. Látni sem lehetett a víztömegtől. Esőkabát elő, ami izgalmas feladat volt a szakadó esőben. Szerencsére a kétségbe esés helyett, Peti cifra, ízes magyar káromkodásától zengett a puszta, mivel a nagy szélben és égi áldásban feladta a leckét a víztől védő művelet. Ekkor a hátizsákok még az esőkabát alá kerültek és gyorsan rájöttünk, hogy ez számunkra nem igazán előnyös. Itt döbbentem rá, hogy puttonnyal együtt már nem tudok rendesen begombolkozni. Annak ellenére, hogy a nap elején sikerült …khm… pépessé áznunk, megmaradt a hitünk az elmúlásban és mire elértük az erdőt, meg is szűnt az ég siratódala.
A következő boldogító szakaszt az erdőn átvezető felázott, útformájú, összefüggő dagonya adta. Reménysugárként követtük a távolban előttünk haladó túracsoportot, míg elértük a műutat. Pihenj! Szerelvényt igazíts! Kiöntöttük a cipőinkből a vizet, ázott ruha le, száraz ruha fel, fizikai szint ajándékának ellenőrzése, hátizsákra teregetés, csoki evés, majd indulás. A csoki jutalom egyébként minden nap megjelent, Laci jóságos előrelátásának köszönhetően. A műútról egy pihenő sziklánál egy kis pihegés után tértünk le és hamarosan ember magas csalánosban koptattuk az erdei ösvényt. Laci időnként emlékeztetett: „A természet a barátod.” Ez a hozzáállás nem csak a csalánost szelídítette meg, hanem a túra más természetes nehézségeit is. Nem volt hátrány a rövidgatya, póló. A csípős növény végig simított, anélkül, hogy komolyabb kellemetlenséget okozott volna. Következő állomásunk a Csárdahegyi Őskarszt volt. A monumentális sziklatömeg egyedülálló látvány, főleg ha az ember veszi a fáradságot és lesétál az aljához. Ha nem lenne annyira nyirkos és sziklás, akár romantikus, szerelmi légyott helyszínéül is szolgálhatna, de hát mégis csak egy őskarszt.
Továbbállva, Városlőd határában egy sebes folyású patak mellett haladtunk. Figyelni kellett, hogy a csúszós útról nehogy áthelyeződjünk a vízbe. 23,2km után megérkeztünk a szállásunkra, ami alpesi tetős faházikó volt. Tipikus osztálykirándulós feeling. Elrendeztük az elázott gönceinket, forró fürdő, vacsora. A finom kaja után lazítás, majd szunya.
Az éjszakai eső friss reggelt hozott. A reggeli meg vigyort az arcunkra. Gazdagon elkészített rántotta, szalámi, tea, kávé és még forró vizet is kaptunk a tápláló zabkásánkhoz. Peti rengeteget evett. Neki szüksége van a hétköznapi kemény fizikai megterheléshez elengedhetetlen tartalmas táplálékra. Ez a túrán sem változott. Nem egyszer az én kákabélűségem az Ő tányérjára hajtotta a finom falatokat. Ennek ellenére a túrán olyan voltam, mint egy jó diesel: kis fogyasztás, nagy teljesítmény. Tehát reggeli után irány Bakonybél! Ezen a szakaszon már egyáltalán nem voltak kagyló jelek, amik a Szt. Jakab utat mutatják. Szóval már a nap elején sikerült eltévedni egy hatalmas mezőn. Kicsit morcos lett a társaság, ráadásul a pálinka is elfogyott… Kicsit pihentünk, tájékozódtunk, majd óvatosan átlépve a villanypásztort – kerülve szerelmes testrészeink és az elektromosság intim kapcsolatát – folytattuk utunkat egy kis kápolna felé. Más túraútvonalak segítettek a tájékozódásban és az iránytű is gyakran előkerült. Egyik jelet követte a másik, időről időre gondolkodóba ejtve minket. Ezen a napon másodszor is sikerült másik utat találni a szervezők elképzelései helyett. Végig gondolva, óriási munka egy ilyen túraútvonal kidolgozása. Rengeteg idő és energia, mire kiforrja magát. A mi hevenyészett útleírásunk, a túra alapjait tárta fel, alapvető pontjai, állomásai alapján kalauzolt. Első ránézésre nem látszik, de meggyőződésem, hogy komoly munka árán született. És bár vannak hibái, a mi hibáinkkal és tévedéseinkkel együtt megadta a vándorlásunk savát-borsát. A további fűszereket a csapattagok önállósodása adta, ami azt jelenti, hogy Gyuszi kivételével, időről időre különváltunk és mentünk a magunk feje után. Hol magunkba mélyedve, hol pedig a körülöttünk lévő világ tükrén keresztül szemlélve önmagunk. Gyuszi rendkívül alapos és körültekintő ember. Az átgondoltságot és a közös döntést részesíti előnyben a cselekvésorientált „úgyis lesz valahogy, majd megoldjuk” hozzáállással szemben. A tapasztalatom az, hogy egy ilyen út alkalmával azok is megkapják az egyedüllét elhívását, akik a csapatmunkát részesítik előnyben. Hogy milyen mértékűt? Szerintem azon múlik, mekkora szükségünk van arra, hogy igazán önmagunkkal legyünk és nem az számít mennyire érezzük jól magunkat benne.
Az élet tanításai mindig kavarogva érkeznek. Rajtunk múlik, hogyan fogadjuk és van úgy, hogy a felismerések csak később jutnak el hozzánk. Szóval a külön vándorlásaink ellenére Gyuszi önmagát adta. Az elágazásoknál körüljárta a témát és olykor bizony neki volt igaza. Őszintén szólva, többször is mellémentem és csak később jöttem rá az okára.
Gyuszi nem zavartatta magát, nem sietett, a maga kényelmes tempójában járta végig az utat, mégis egyszerre értünk célba minden nap.
A kisebb erdőkből óriás kőrisfákból álló erdőkön át egy kellemes kis ösvényen, az út fölé dőlt fák alatt bujkálva értünk Bakonybélre, lábainkban 21km-rel. Aznapi szállásunk egyben vendéglő is, kitűnő konyhával. Bőséges és finom vacsorával töltekeztünk és hármónknak még egy kis kocsmázásra is maradt energiánk. Bár ott elmondták, hogy a hátizsákos emberek a leggyalázatosabbak a világon, sikerült felhőtlen jókedvvel öblögeti késő estig. Természetesen végig inkognitóban maradva.
Reggel Bakonyszentlászló felé vettük az irányt. Gyönyörű szurdokon keresztül haladtunk. Feltöltő erejű a természetben lenni, távol az emberlakta helyektől. Azonban ezen a negyedik napon már igencsak jelzett a társaim szervezete. Lacinak horzsolás szerű sérülés keletkezett a bal bokája felett és ez egyre jobban fájt neki, végül be is dagadt. Gyuszi derekasan viselte a derekára egyre jobban nehezedő nyomást. Petit a térde és a lábán keletkezett hólyagok kínozták. Senki nem panaszkodott. Kizárólag akkor került szóba, mikor arról kérdeztem őket, hogy érzik magukat. Ha csillapítani nem is, de feledtetni tudta a megpróbáltatásokat a minket körülölelő természet hangulata. Egy pillanatra sem éreztem, hogy egyedül vagy magunkra lennénk hagyva. Ezen az úton haladva elértünk a szurdok azon pontjára, ahol egy sziklán egy fémjelet pillantottunk meg: 0KM. Az infótáblát elolvasva megtudtuk, hogy nem az Öreg Katonák Magazinja reklámfelületére bukkantunk, hanem egy nulla kilométer pontra. 1957-ben erről a pontról kezdték az erdei út rendbetételét, akkor innen kezdődött a műút ezen a területen. Hosszú baktatás után lankásabb rész következett ahol az út mellett az erdő közepén különös dologra figyeltünk fel. Egy Százhalom feliratú tábla mellett kis ösvény vitt a sűrűbe. Pár méter után dombok sokaságára lettünk figyelmesek a fák között. Kiderült, hogy az 1200-as években későbronzkori kultúra, pásztor népei telepedtek le a Bakonyban. Jellegzetes temetkezésüket halomsírnak nevezzük. Halottaik hamvait urnákba helyezték, azok mellé személyes tárgyaikat. Fölé földből vagy kőből halmot építettek, amik 1-3 méter magasak és 5-16 méter átmérőjűek, a legnagyobbak 20-30 méteresek. Ez a temető a 226 halmával Közép-Európa legnagyobb ismert sírmezeje, ennek a kultúrának.
Fenyőfőhöz közeledve egyre több fenyőfa vegyült a kőrisfák közé és hamarosan jelleget váltott az erdő. Fenyőfőn szóba elegyedtünk egy idősebb úrral, aki rögtön meg is hívott az otthonába egy kávéra. A Trianon emlékhely melletti kis házikó konyhájában folytattuk a beszélgetést. Természetesen kemence és csupa-csupa régi, de használatban levő eszközzel körülvéve fogyaszthattuk el a jóleső kávét. Közben hazaért a gazdasszony is, aki szintén szívélyesen üdvözölt minket. Kis pihenő után elbúcsúztunk vendéglátóinktól és a faluból kiérve egy ős fenyvesen keresztül folytattuk utunkat. Bakonyszentlászlóra érve újra sűrűsödni kezdett az égbolt. Mivel a csapatot már igencsak marcangolta az éhség, úgy döntöttünk, hogy a szállásunk előtt betérünk a helyi Betyár Csárdába. Nem sokra rá eleredt az eső. A 23km tiszteletére, gondűző poharazás után elköltöttük bőséges vacsoránkat és mire az újabb gondűzők is legördültek torkunkon, az ég is kitisztult. A szállásunkon a pihenés se segített Laci bokáján. Megkért hát, hogy viselkedjek gyógymasszőrként és intézkedjek. Sikerült is ledolgozni a vizesedést, átgyúrtam az alsó végtagot, majd Peti asszisztálásával kicsit megtornáztattuk. Laci, a legnagyobb hősök arckifejezéseit magára öltve végül visszanyerte bokáját. Legalább is egy időre. Ezután a fél éjszakát átbeszélgettük. Főként Gyuszi életének mozzanatait hallgattuk, hol falrengető röhögések közepette, hol pedig súlyos csendben. Az ember egy ilyen út során sok mindent megtud és megismer. Sokszor csak kavarog az életünk mások életével és az se tudjuk, hogy melyik kié. Azt hiszem ez az a pont, amire azt mondják, hogy minden és mindenki egy. Hogy minden valahol, egy felsőbb kapcsolódási ponton összpontosul. Hogy az összes létező tulajdonság bennünk van a legnemesebbtől a leggyalázatosabbig és ott rejtőzik tetteinkben csak más és más megnyilvánulási formában, de a legmélyebb gyökere ugyan az.
Az éjszakai esőből reggelre is maradt. Reggeli után szépen előkészítettük a cuccainkat, elhasználtunk két doboz vízhatlanító sprayt, esőkabát fel és indulás. Az utolsó napunk első településéig nem volt semmi információnk. A netről bogarásztuk ki egy másik zarándoklat ismeret anyagát a Gicre vezető szakaszról. Miután egy igazi vendégmarasztaló, agyagos sártengeren és feltúrt vizes úton túlértünk, rövid szünetet tartottunk egy bizonyos Zwack gyógynövényes elsősegélycsomag társaságában. Ezután egy darabig egyértelmű volt az út. Aztán jött a sokadik nem egyértelmű elágazás történet. Laci itt már nagyon unta a megoldáskeresést és úgy döntött, hogy az iránytű segítségével elindul Gic irányába. Mi néztük a barátságosabbnak tűnő utat és éreztük Petivel, hogy arra kéne menni, végül mégis Laci után indultunk. Bár én is többször elhúztam a napok alatt, valami azt súgta, hogy nem kéne egyedül hagyni a toronyiránt elindult társunkat. Az ösvényt egyre jobban benőtte az embermagas növényzet és a talaj is elég vizesre váltott. Végül az út teljesen megszűnt és egy kis fás rész adott némi irányt, de mire odaértem, Laci egyszerűen eltűnt. Visszanézve Peti kalapját láttam néhol felbukkanni, Gyuszit pedig csak sejtettem valahol. Egyszer csak Peti integetni kezdett, hogy megtalálta Lacit. A fás részből kikukkantva pont ráláttam a távolabbi kis tisztásra a kukoricás irányában. Egyenesen utat törve el is értem, ahol Laci épp az útravalóját majszolta. Hamarosan a többiek is ideértek és tapinthatóvá vált a feszültség. Ahogy körbetekintettem, azzal az abszurd ténnyel kellett szembenéznem, hogy egy mocsaras terület kellős közepén vagyunk. Még most is hihetetlen ez a blőd és lehetetlen helyzet, bár valahányszor eszembe jut, elfog a röhögés. Akkor nem volt annyira vicces. Ekkor tetőzött bennem az az érzés, hogy sürgősen le kell lépnem, mert égetővé vált számomra a teljes egyedüllét. Semmi más nem volt bennem, csak ez. Figyeltem még egy kicsit a többieket, aztán szóltam, hogy kimegyek a kukoricás melletti útra. Szerencsére nem volt süppedős a talaj, így csak a növényzettel kellett megküzdenem a kijutásért. Mire kiértek a barátaim, már a cipőmből öntöttem a vizet és rövid gatyába rázódás után elindultam a faluba. Egy kisboltnál bevártam mindenkit, megittunk egy kávéféleséget és közöltem, hogy most egy kicsit egyedül akarom folytatni az utat. Megértően bólintottak. Őszintén szólva nem vagyok csapatjátékos. A dolgaimat egyedül oldom meg, ritkán kérek segítséget. A társaságot sem szeretem túl sokáig, de azért emberbarát vagyok. Úgy is mondhatnám, magányos farkas. A grófi kastélytól és a templomtól már megjelentek a jól ismert kagyló jelek. Lankás terület következett és úgy döntöttem átvágok a tarlón. Az egyik vadlesnél a szemem sarkából láttam a jelzést, de valamiért nem reagáltam le. Csak mentem előre, már az út is elfogyott, időnként egy-egy ösvény vezetett be az erdei úthoz. A tarlón időről időre fej nélküli egértetemek hevertek. Azon tűnődtem vajon milyen állat műve lehet, de később valószínűbbé vált, hogy inkább az aratás áldozatai. Mentem vagy 1km-t, amikor úgy döntöttem, hogy betérek az útra és jobb lesz, ha elindulok visszafelé. Ekkor hívott Gyuszi, hogy úgy véli elkóboroltam és szívesen segít. Nem éltem a lehetőséggel, inkább sietősebbre fogtam és azon vettem észre magam, hogy futok. Hamarosan megláttam a jelet, futottam amerre jelzett és nem sokára elértem az erdei műutat. Itt megálltam. Elöntött a kellemes fáradtság érzése és tudtam, hogy újra a középpontomban vagyok. Először azon tűnődtem, hogy bírtam ennyit futni málhával a hátamon. Magamhoz mért fizikai teljesítményem örömmel töltött el, újabb dolgot tudtam meg magamról. Aztán eszembe jutottak a fejetlen egerek. Hát igen. A szimbolikája megmutatta a fejetlenségemet és azt is, hogy a hibás döntések mekkora értékkel bírhatnak, ha megfelelő módon szemléljük. Leadtam a többletenergiámat, ami nem csak egy nagyszerű felismerést adott, hanem alkalmassá tett arra, hogy újra a csapattal menjek. Közvetve bár, de így tudtam szolgálni a közös utat, hogy a pluszt magamra fordítottam. Milyen érdekes. Számomra ez a mellésiklás lett a túra legszebb élménye. A műúton már láttam a távolban baktató társaimat. Gyuszit és Lacit beérve, megálltunk egy kicsit, pont akkor mikor a kerítés túloldalán megrohamozott minket egy vaddisznó. Dermedtem figyeltünk, de aztán rájöttünk, hogy az emberhez szokott vad, csak kaját kunyerálni jött. Peti egy elágazásnál állított emlékhelynél vár be minket és innen már közösen mentünk tovább. Az erdőből kiérve megláttuk a Pannonhalmi Apátságot és célunk ezzel elérhető közelségbe került. Lacival persze tudtuk, hogy csalóka az ilyen látvány és addig bőven belefér még egy pihenő. Áthaladtunk Ravazdon és újabb járhatatlan út következett, a vidék jellegzetes, golflabdányi csigáival. Átvágtunk egy hatalmas szőlősbirtokon, majd a célegyenesben megálltunk egy kis uzsonna erejéig. Az ég szürke masszája esővel fenyegetett, de szerencsére sikerül kiimátkozni a Teremtőnél a napsütéses finist. Felballagtunk az apátsághoz –sikerült a leghosszabb úton- és ezzel beteljesítettük teremtésünket. Elértük a kitűzött célt, mind a négyen. Bár a nap 29km-e nekem 31km lett, a hólyagok a talpamon jelentéktelenné váltak és csak egy kis izomláz emlékeztetett az elmúlt napokra. A szállásunkon a házigazdánk finom pálinkája után, vacsora előtt, közben és végeztével elbeszélgettünk a tapasztalatainkról. Számomra egészen más tartalommal bír, mint az előző utazás. Nem éreztem örömöt, büszkeséget, csak azt, hogy vagyok. Csak úgy, éppen itt. Hagytam, hogy megtörténjen. Sikerült végig egy magasabb szemszögből rátekinteni az egészre, minden elemével együtt. Egyszerre hihetetlen, megdöbbentő és csodálatos. Talán az a legjobb kifejezés, hogy leírhatatlan. Az út persze folytatódik. Ahogy egy bölcs zarándok mondta: Bármilyen nehézségekkel is találkozz vándorlásaid során, a legnehezebb mindig a hazatérés utáni szakasz. De ez már egy másik történet…