Hihetetlen, hogy én, aki a hétköznapokban folyamatosan "pörög", ennyire ki tudtam magamból zárni és az első lépésekkel otthon hagyni a mindennapok zaját, gondjait, rohanását.

Egy barátommal terveztem az utat, aki az utolsó pillanatban meggondolta magát.
Kissé kétségbeesve kértem tanácsot a Szent Jakab Baráti Körtől: Mit csináljak, merjek-e egyedül elindulni? A Baráti Kör egyik tagja, Dukát Csilla ezt válaszolta: Indulj el bátran, az út vigyázni fog rád!
Elindultam hát a félelmeimmel, terheimmel együtt, és valóban, az Út vigyázott rám.
Azon a héten az a kicsi sárga kagyló lett a legjobb barátom, végig kísért, és amíg láttam őt, tudtam, baj nem érhet.
Próbálom szavakba önteni mit kaptam, miket éltem meg, de kell még idő, hogy feldolgozzam és minden a helyére kerüljön bennem.
Éreztem az út során persze félelmet, fáradtságot, fájdalmat és  az első napokban volt, hogy magányt is.
Mit adott az Út? Annyi gyönyörű helyen jártam, annyi csodát átéltem, talán fel sem fogtam, egyszerűen csak átadtam magam annak a leírhatatlan boldogságnak. Ez az érzés végig velem volt, boldog voltam, nyugodt és szabad. Hihetetlen, hogy én, aki a hétköznapokban folyamatosan "pörög", ennyire ki tudtam magamból zárni és az első lépésekkel otthon hagyni a mindennapok zaját, gondjait, rohanását.
Tanulságos megtapasztalni, mit jelent egy korty hideg víz, egy tiszta ágy a nap végén, egy barátságos mosoly.
Most már tudom, ezt egyedül kellett átéljem! Erre volt szükségem, hogy össze legyek zárva önmagammal hosszú napokon keresztül. Megtanultam újra bízni magamban és az emberekben. Megtapasztaltam, milyen, ha teljesen magadra vagy utalva a "semmi közepén".
Az emberek igenis kedvesek, jók és segítőkészek! Jó volt erre ráébredni egy olyan világban, ahol sajnos ezt lassan elfelejtjük és hajlamosak vagyunk a rosszat meglátni másokban.
Utolsó estémen Győrben a szállásadóm körbevezetett, megmutatta azt is, hol tudok mosni. Rögtön rávágtam, hogy holnap megérkezem, már nem kell többet mosnom. Akkor éreztem először, nem akarom, hogy vége legyen.
Reggel elhagyva a várost felkapaszkodtam a töltésre, elindultam, és elkezdtek folyni a könnyeim... Még menni szeretnék tovább...bármeddig...csak ne legyen vége...
Pedig fájnak a lábaim, a vízhólyagokat minden egyes lépésnél érzem, a hátizsák nehéz, izzadt, büdös és koszos vagyok a nap végére. Mégis menni akarok tovább. Félek attól az ürességtől, amit érezni fogok utána.
Lébény előtt az utolsó üzenet így szólt: "Ne sírj, hogy véget ért. Mosolyogj, hogy megtörtént!" Akkor ott leültem az út szélére és csak sírtam. Adtam magamnak még egy kis időt, és elindultam a templom felé...
Köszönöm nektek, akik lehetővé tettétek, hogy ezt a csodát átéljem!
Köszönöm az üzeneteket, amikkel az Út során megajándékoztatok! Erőt adtak, néha megríkattak, mosolyt csaltak az arcomra... a lelkemet simogatták végig.
Köszönöm az útikönyvet! Gyakorlatilag lehetetlen eltévedni vele, nagyon részletes, pontos és tele van hasznos információkkal, szép gondolatokkal.
A sárga kagylók, nyilak, matricák pedig biztonságot nyújtanak, mindenhol ott vannak és irányt mutatnak.
Már itthon vagyok... fura, itt jobban fáj a láb, nehezebbek a lépések...
"Indulj el, hogy megérkezhess" – Újra indulnék...bármikor!